Gyerekkorom óta szerves része volt az életemnek a mozgás. 7 éves koromtól csak a szenvedélyemnek, a táncnak éltem. De azt, hogy igazán mit is jelenthet az embernek a sport, csak később tudtam meg. Pontosan akkor, mikor elkezdődtek életem legsötétebb, pánikkal teli évei. Akkor és később is, a sport volt az ami rengeteg pánikrohamon átsegített. Ha baj volt és féltem, hogy elvesztem a kontrollt, csak felültem a bringára és tekertem, tekertem, isten tudja hová vagy betettem egy durva alakreform edzést vagy felkaptam a futócipőm és elmentem futni. Persze az elején féltem, hogy nehogy közben rosszul legyek, vagy történjen valami, de amikor átlendültem a kritikus ponton minden kezdett szebb színben pompázni. Nem egyszer sírtam el ilyenkor magam. Igazán nem érdekelt, hogy ki látja vagy hogy ki mit gondol. Tudtam, hogy ennek a feszültségnek ilyen formában kell távoznia. Pár hónappal ez előtt, amikor Rubint Rékával beszélgettem erről, azt mondta, hogy a sport olyan, mint egy lelk...