Csak egy félénk kis szőrpamacs volt, amikor megkaptuk. Később aztán egyre nagyobb és rosszcsontabb lett. Emlékszem, mindig akkor szökött ki a kapun, amikor valahová nagyon sietnünk kellett. Például reggelente iskolába induláskor. Ilyenkor mindig idegesen hajkurásztuk és próbáltuk becsalogatni, de ő az istennek sem akart bejönni. Amikor pedig elmentünk pár napra nyaralni, szinte belebetegedett a hiányunkba. Imádtuk őt és ő is minket. 15 évet volt velünk, ami kutyaévben bizony nagy kor. A hétvégén viszont örök búcsút kellett vennünk tőle. Aki ismer, tudja, hogy nem vagyok igazán állatos beállítottságú. Szeretem az állatokat, cukinak is tartom őket, de van bennem valami gát, ami miatt nem vagyok nyugodt mellettük és nehezen alakítok ki kapcsolatokat velük. Mindegy, hogy kutya, cica, papagáj vagy bármilyen más állatról van szó ez a probléma nálam mindig fennáll. De Ő más volt. Ez a kis szőrgombóc belopta magát a szívem...