2016. június 6., hétfő

Amikor kétfelé szakadsz

   Már megint itt vagyok..... Jövök- megyek, ingázok. Sokszor úgy érzem, hogy felőrli minden erőmet, de nem fizikailag, hiszen a járművek bárhová elvisznek nagyobb megerőltetés nélkül. Inkább lelkileg vesz igénybe. Néha zavarodott vagyok. Összekavarodom. Ide is, oda is köt már valami. Egyik helyen az otthon, a család, másik helyen az előrehaladás, a hivatás áll. Bárcsak egyszerűbb lélek lehetnék! Sok embert ismerek, aki elköltözik az otthont adó városból egy másik helyre és pár hónap után már le is tagadja a gyökereit. Na, én nem vagyok ilyen. Sose tudnám örökre elhagyni, letagadni, kitörölni az otthonom Nyíregyházát, hiszen itt nőttem fel. Itt éltem le gondtalan gyermekéveimet. Ez a város utcáival végtelen játéklehetőséget adott, fáival kellemes árnyékot a nyári meleg ellen, hangulatával nyugalmat és szeretteljes légkört. Itt tanultam meg írni, olvasni, számolni, itt kötöttem meg az első éveken át tartó barátságokat és itt éltem meg az első szerelmet is (meg utána még jó párat :D ).Sok mindent köszönhetek hát ennek a városnak. Hogyan dobhatnám mindezt el? Sehogy. Nem is kell. Hiszem, hogy hűnek kell maradnunk a gyökereinkhez és azt is, hogy ezt letagadni a legnagyobb szegénységi bizonyítvány. Én büszke vagyok arra, hogy Szabolcs-Szatmár -Bereg megyéből származom és hogy Nyíregyházi vagyok.





   De sajnos eljött a pillanat amikor döntenem kellett. Megvalósítom az álmaimat és tovább állok vagy újak után nézek és maradok. Én az előbbit választottam...  Hogy megbántam-e? Részben igen, részben nem. Megbántam, mert túl keveset lehetek a családommal, akiket mindennél jobban szeretek, de nem bántam meg, mert így rátaláltam önmagamra, az életcélomra és a csodás munkámra, a blogolásra.
Aki hozzám hasonlóan kétlaki életet él, az tudja, hogy ez nem egyszerű dolog. Elsősorban a lelket viseli meg, őröli, lassan porrá zúzza. De hiszem, hogyha elég keményen dolgozom egyszer fordul a kocka és többet lehetek otthon, mint itt a számomra lelketlen és poros Budapesten. Sokszor akartam már feladni. Mindent felrúgni, összecsomagolni és hazamenni. De végül mindig felülkerekedett a józan ész, ami azt súgta, hogy ennyi belefektetett munkát már nem szabad veszni hagyni. Lesz még tavasz az életedben. Fogsz még kószálni az óriási kertben, mosatlan gyümölcsöt enni a cseresznyefáról és reggelente hallgatni a végtelen csendet, amit csak a madárcsicsergés tör meg. De addig még sok víz lefolyik a Dunán. Sokat fogok még sírni, nevetni, honvágyat érezni, összetörni, újjáéledni, újjászületni, elfogadni, harcolni és örülni. De sosem adom fel! Addig nem amíg célt nem érek!

  Ingázó társaim, Ti se adjátok fel! Szorítsuk össze a fogunkat és bírjuk ki, ami ránk van szabva. Harcoljunk az álmainkért és egy napon, mint a mesékben minden jóra fordul majd és boldogan élhetünk amíg meg nem halunk..... az otthonunkban.