Gyerekkorom óta szerves része volt az életemnek a mozgás. 7 éves koromtól csak a szenvedélyemnek, a táncnak éltem. De azt, hogy igazán mit is jelenthet az embernek a sport, csak később tudtam meg.
Pontosan akkor, mikor elkezdődtek életem legsötétebb, pánikkal teli évei. Akkor és később is, a sport volt az ami rengeteg pánikrohamon átsegített. Ha baj volt és féltem, hogy elvesztem a kontrollt, csak felültem a bringára és tekertem, tekertem, isten tudja hová vagy betettem egy durva alakreform edzést vagy felkaptam a futócipőm és elmentem futni. Persze az elején féltem, hogy nehogy közben rosszul legyek, vagy történjen valami, de amikor átlendültem a kritikus ponton minden kezdett szebb színben pompázni. Nem egyszer sírtam el ilyenkor magam. Igazán nem érdekelt, hogy ki látja vagy hogy ki mit gondol. Tudtam, hogy ennek a feszültségnek ilyen formában kell távoznia.
Pár hónappal ez előtt, amikor Rubint Rékával beszélgettem erről, azt mondta, hogy a sport olyan, mint egy lelki zuhany. Nagyon igaza volt. Feszültebb napokon még most is sokszor megesik, hogy elsírom magam edzés közben, de utána annyival jobban vagyok.
Később, amikor már túl voltam jó sok pánikot átsegítő sporttevékenységen, ebbe az élménybe kapaszkodtam. Ha a buszmegállóban éreztem,hogy jön a pánik így nyugtattam magam:" Ez most komoly? Nyugodj meg! Ha tegnap lefutottál 2 kilométert és nem lett semmi bajod közben (pedig az egy elég intenzív mozgás volt), akkor most tuti nem lesz semmi bajod attól, hogy a megállóban ácsorogsz!" Ez általában segített. Felfogtam, hogy amit érzek az egy nagy logikátlan baromság...
Így a sport adott nekem egy jó kapaszkodót, amit bármikor bevethettem, ha az agyam hülyeségeket próbált volna elhitetni velem.
Azóta a mindennapjaim újra összeforrtak a mozgással. Szeretek hozzá menekülni, ha rossz a kedvem, ha unatkozom vagy ha valami gondom van. Ő nem fog elküldeni, mindig számíthatok rá és segít a nagy döntések előtt kitisztítani a fejem. Úgy érzem, hogy ő az életem mozgatórugója. Ha nem lenne nem is tudom mi történne velem.
Pedig sokan úgy tekintenek a sportra, mint szükséges rosszra vagy még úgyse és inkább próbálják messziről elkerülni. Tudom, tudom, hogy akaraterő kell hozzá és fárasztó és sokszor az embernek se ereje se kedve elkezdeni, de az az érzés, amit egy kőkemény 50-60 perces edzés vagy egy hosszabb futás után érez az ember az felbecsülhetetlen. Hirtelen boldog leszel, tisztábban látsz mindent, kreatív vagy és szuper ötleteid támadnak. Én a legjobb cikkeimet mind egy kiadós futás után írtam.
Sportolni számomra megnyugvás, biztonság és szabadság. Ilyenkor nincsenek határok, nincsenek problémák, nincsenek más emberek. Kizárok mindenkit. Az alatt az idő alatt csak én vagyok a világon és senki és semmi más....
Pontosan akkor, mikor elkezdődtek életem legsötétebb, pánikkal teli évei. Akkor és később is, a sport volt az ami rengeteg pánikrohamon átsegített. Ha baj volt és féltem, hogy elvesztem a kontrollt, csak felültem a bringára és tekertem, tekertem, isten tudja hová vagy betettem egy durva alakreform edzést vagy felkaptam a futócipőm és elmentem futni. Persze az elején féltem, hogy nehogy közben rosszul legyek, vagy történjen valami, de amikor átlendültem a kritikus ponton minden kezdett szebb színben pompázni. Nem egyszer sírtam el ilyenkor magam. Igazán nem érdekelt, hogy ki látja vagy hogy ki mit gondol. Tudtam, hogy ennek a feszültségnek ilyen formában kell távoznia.
Pár hónappal ez előtt, amikor Rubint Rékával beszélgettem erről, azt mondta, hogy a sport olyan, mint egy lelki zuhany. Nagyon igaza volt. Feszültebb napokon még most is sokszor megesik, hogy elsírom magam edzés közben, de utána annyival jobban vagyok.
Később, amikor már túl voltam jó sok pánikot átsegítő sporttevékenységen, ebbe az élménybe kapaszkodtam. Ha a buszmegállóban éreztem,hogy jön a pánik így nyugtattam magam:" Ez most komoly? Nyugodj meg! Ha tegnap lefutottál 2 kilométert és nem lett semmi bajod közben (pedig az egy elég intenzív mozgás volt), akkor most tuti nem lesz semmi bajod attól, hogy a megállóban ácsorogsz!" Ez általában segített. Felfogtam, hogy amit érzek az egy nagy logikátlan baromság...
Így a sport adott nekem egy jó kapaszkodót, amit bármikor bevethettem, ha az agyam hülyeségeket próbált volna elhitetni velem.
Azóta a mindennapjaim újra összeforrtak a mozgással. Szeretek hozzá menekülni, ha rossz a kedvem, ha unatkozom vagy ha valami gondom van. Ő nem fog elküldeni, mindig számíthatok rá és segít a nagy döntések előtt kitisztítani a fejem. Úgy érzem, hogy ő az életem mozgatórugója. Ha nem lenne nem is tudom mi történne velem.
Pedig sokan úgy tekintenek a sportra, mint szükséges rosszra vagy még úgyse és inkább próbálják messziről elkerülni. Tudom, tudom, hogy akaraterő kell hozzá és fárasztó és sokszor az embernek se ereje se kedve elkezdeni, de az az érzés, amit egy kőkemény 50-60 perces edzés vagy egy hosszabb futás után érez az ember az felbecsülhetetlen. Hirtelen boldog leszel, tisztábban látsz mindent, kreatív vagy és szuper ötleteid támadnak. Én a legjobb cikkeimet mind egy kiadós futás után írtam.
Sportolni számomra megnyugvás, biztonság és szabadság. Ilyenkor nincsenek határok, nincsenek problémák, nincsenek más emberek. Kizárok mindenkit. Az alatt az idő alatt csak én vagyok a világon és senki és semmi más....
