Kedvesnek lenni igenis menő, legyél jó ember, ne tarts haragot, segíts annak is aki bántott. Sok- sok ilyen mondatot hallunk nap, mint nap, sőt én magam is használok ezek közül párat. A legutóbbi bejegyzésem is valami hasonlóról szólt. Elméleti síkon ez nagyon jól hangzik, de amint azt magam is megtapasztaltam nem könnyű feladat jó embernek lenni. A legtöbbünk életében vannak olyan egyének akik annyi rosszat megtettek velünk, hogy mindent kívánnánk nekik csak épp nem jót. Nekem is akad ilyen személy a környezetemben, akitől amióta csak ismerem csak a rosszat kaptam szemtől szemben és aljasul hátulról is. A legegyszerűbb megoldás erre az ha az ilyen embert egyszerűen kizárjuk az életünkből és elkerüljük, nem járunk vele egy társaságba és teljesen elkerüljük. Na de mi van akkor ha az nem megy, mert mondjuk egy környéken laktok és elkerülhetetlen a találkozás. Elköltözni meg csak nem lehet egy igazi barom miatt.
Ilyenkor jön a B terv: meg kell próbálni emberi módon élni egymás mellett. Meg kell neki bocsátani elengedi az iránta táplált haragot, nem keresni vele a kapcsolatot, de ha mégis muszáj nekünk mindig emberinek kell maradni az illetővel, akkor is ha ő történetesen továbbra sem az velünk. Ezzel biztosítva a saját lelki békénket. Legalábbis ez az elmélet. Jól hangzik. Megbocsájtás plusz felülemelkedés a rosszon plusz emberi viselkedés egyenlő lelki béke.
Vagy mégsem így van?
Régóta dolgozom azon, hogy a fent említett gonosz embernek megbocsássak, de emellett kerülöm amennyire tudom. Ma mégis úgy adódott, hogy találkoztam vele és a segítségemre szorult. Én pedig megpróbáltam jó ember lenni és segítettem neki. Most mégsem érzem jól magam. Hol van a lelki béke amit éreznem kellene, az elégedettség, hogy helyesen cselekedtem? E helyett csak rossz érzések kavarognak bennem. Ha belegondolok rendesen megbántam, hogy segítettem neki és ezzel könnyebbé tettem neki a dolgokat. Másrészt félek is, hogy nehogy visszaüssön ez az egész és ismét valami hátulról jövő szemétséggel "köszönje meg" a jót amit érte tettem. Miért nem mondtam neki egyszerűen azt, hogy nem segítek és sétáltam el? Valószínűleg azért mert ráléptem a jó útra de még csak az elején tartok. Tudom, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, de van még bennem elég harag az illető iránt ami miatt még nem tudok örülni a saját lelki fejlődésemnek.
Mert ezzel a tettel megint sokat fejlődtem lelkileg. Legalábbis mindenki azt mondja, hogy ez nagy dolog és hogy büszkék rám. Csak én nem érzem egyáltalán, hogy ez helyes volt e vagy butaság.
Fura dolog az emberi lélek. Sokkal kuszább, sokkal bonyolultabb, mint azt bárki gondolná. Nincs rá jó recept. Lehet, hogy a helyeset teszed mégsem tudsz neki örülni és mégsem érkezik meg a várt lelki nyugalom.
Mindenesetre, akkor is ha most nem érzem, de hallgatok a körülöttem lévő jó emberekre akik szerint igenis csodás dolgot vittem véghez és ismét egy nagy lépést tettem előre, a boldog, emberi, szeretetteljes és gondtalan élet felé. Ha ők mondják, akkor biztos így van, mert bennük feltétel nélkül megbízom....
Érdekelne, hogy ti életet már át hasonló élményt? Vagy csak én vagyok ilyen fura szerzet aki kicsit túlagyalja a dolgokat?
Ilyenkor jön a B terv: meg kell próbálni emberi módon élni egymás mellett. Meg kell neki bocsátani elengedi az iránta táplált haragot, nem keresni vele a kapcsolatot, de ha mégis muszáj nekünk mindig emberinek kell maradni az illetővel, akkor is ha ő történetesen továbbra sem az velünk. Ezzel biztosítva a saját lelki békénket. Legalábbis ez az elmélet. Jól hangzik. Megbocsájtás plusz felülemelkedés a rosszon plusz emberi viselkedés egyenlő lelki béke.
Vagy mégsem így van?
Régóta dolgozom azon, hogy a fent említett gonosz embernek megbocsássak, de emellett kerülöm amennyire tudom. Ma mégis úgy adódott, hogy találkoztam vele és a segítségemre szorult. Én pedig megpróbáltam jó ember lenni és segítettem neki. Most mégsem érzem jól magam. Hol van a lelki béke amit éreznem kellene, az elégedettség, hogy helyesen cselekedtem? E helyett csak rossz érzések kavarognak bennem. Ha belegondolok rendesen megbántam, hogy segítettem neki és ezzel könnyebbé tettem neki a dolgokat. Másrészt félek is, hogy nehogy visszaüssön ez az egész és ismét valami hátulról jövő szemétséggel "köszönje meg" a jót amit érte tettem. Miért nem mondtam neki egyszerűen azt, hogy nem segítek és sétáltam el? Valószínűleg azért mert ráléptem a jó útra de még csak az elején tartok. Tudom, hogy a jó elnyeri méltó jutalmát, de van még bennem elég harag az illető iránt ami miatt még nem tudok örülni a saját lelki fejlődésemnek.
Mert ezzel a tettel megint sokat fejlődtem lelkileg. Legalábbis mindenki azt mondja, hogy ez nagy dolog és hogy büszkék rám. Csak én nem érzem egyáltalán, hogy ez helyes volt e vagy butaság.
Fura dolog az emberi lélek. Sokkal kuszább, sokkal bonyolultabb, mint azt bárki gondolná. Nincs rá jó recept. Lehet, hogy a helyeset teszed mégsem tudsz neki örülni és mégsem érkezik meg a várt lelki nyugalom.
Mindenesetre, akkor is ha most nem érzem, de hallgatok a körülöttem lévő jó emberekre akik szerint igenis csodás dolgot vittem véghez és ismét egy nagy lépést tettem előre, a boldog, emberi, szeretetteljes és gondtalan élet felé. Ha ők mondják, akkor biztos így van, mert bennük feltétel nélkül megbízom....
Érdekelne, hogy ti életet már át hasonló élményt? Vagy csak én vagyok ilyen fura szerzet aki kicsit túlagyalja a dolgokat?